A puskaporral kezdődött. A kínaiak elég bölcsek voltak ahhoz, hogy csak játékokhoz, szórakoztató mutatványokhoz használják.(Ahogy Héron se indította el gőzgépével a görög városállamok ipari forradalmát.) Az európaiak bezzeg néhány évtizeddel a puskaporkészítés általuk történt felfedezése után már kőgolyókat lövöldöztek vele kőmozsarakból. Ez volt az első európai megnyitatkozása az ember szolgálatába kényszerített robbanásnak.A középkor kézműves hadiiparát a tűzfegyverek kifejlesztése kezdte a művészi teljesítményt kívánó egyedi alkotómunkától a tömegtermelő reprodukciós manufakturális munka felé közelíteni. A reneszánsz és a barokk kor fejedelmei – bár jócskán akadtak közöttük rosszindulatú, vérszomjas vagy éppen orvosilag bizonyíthatóan hülye zsarnokok – nem igazán törekedtek a tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére, mivel az ő háborúik végcélja adófizetők szerzése volt, és a halott ember köztudottan nem fizet adót.

Egy idegen hatalomnak kellett Európára törni, hogy a robbanószerkezetek fejlesztését a tömegpusztítás irányába folytassák. A törökök alkalmazták a mohácsi csatában először az összeláncolt ágyúgolyókat, amelyek együtt képesek voltak több ezer embert lekaszálni. Az aljasság eddig sem volt ismeretlen az európai hadvezetésben, de általánosan uralkodó volt a ragaszkodás a hadviselés íratlan szabályaihoz (ez még a lovagi erkölcs maradványa lehetett).

A török haditechnika fejlesztését francia szakemberek segítették. Az európai technika összefogott az iszlám barbarizmussal, és első komoly győzelmeit Magyarországon aratta. Ez válaszlépéseket kellett hogy kumuláljon az európai államok hadviselési technikájában is. Megkezdődött az első modern értelemben vett fegyverkezési verseny. A széles gyarmati háttérre és az iszláménál szervezettebb iskolarendszerre támaszkodó Európa középkori mértékkel mérve elég gyorsan, mintegy 150 év alatt technikai fölényre tett szert amelyet aztán ugyancsak Magyarország területén érvényesíteni is tudott. Ez volt az első közös nyugat-európai rendcsinálás Közép-Európa és a Balkán térségében.

Tehát elmondhatjuk, hogy a török inváziónak köszönheti Európa a technikai civilizáció alapjainak lerakását és az Európai Unió gondolatát. Ha másért nem, ezért ítélhetjük roppant kártékonynak a török birodalom közép-európai tevékenységét.

A technikai civilizáció amúgy angolszász találmány. A rabló vikingek, a keményfejű, fantáziátlan szászok és a bárdolatlan kelták unokái Európától elzárt szigetükön sajátos gazdasági rendet alakítottak ki. Az első lökést ennek a civilizációs ugrásnak az angol királyok normandiai hűbérbirtokának elvesztése adta. Ebbe 1451 után kellett beletörődnie a szigetországnak, amely ezután egy intenzív, mély válságot élt át. Az angolok tanácstalanok voltak. Összezsugorodott országukban nem volt más, csak köd, hideg, erdő, rét és birka. Az erdőket szorgosan pusztították, mert fűteni kellett, a birkák meg csak szaporodtak. Az angolok tudták, hogy ebben az országban az önellátás lehetetlen, tehát kereskedniük kell. Ezzel kapcsolatban két kérdés merülhetett fel: mivel és kivel?

Köd és hideg máshol is van, az első kettő miatt a harmadik, a fa otthon is elkel, maradt tehát a birka. A tartósítástechnika még nem volt igazán kialakult, így nem sok reményük lehetett arra, hogy birkahúst exportáljanak. Nyugat-európában amúgy se lett volna piaca, lévén akkor még vadban, halban és legelőkben gazdag a terület. A nagy birkahús-fogyasztó muzulmánok nemrég szorultak ki Európából nyugaton, ugyancsak nemrég kezdték meg komoly birkatenyésztő területek meghódítását dékeleten. A birkából tehát nem maradt más exportálni való a szigetországiaknak, mint a gyapjú. Az pedig a ködös, nyirkos, hideg legelőkön szépen nő. Megkezdődött hát a brit gyapjúkereskedelem.Miután a mediterrán találékonyság megnyitotta az utat az Újvilágba és a Távol-Keletre az óceánon keresztül, az angolok mellékesen visszatértek normann őseik kedvelt foglalatosságához, a kalózkodáshoz. Közben pedig intenzív birkatenyésztést folytattak, ennek során legelővé alakították át az egész szigetet. Ez volt a polgárság első nagy környezetrombolása.

És itt álljunk meg egy pillanatra: a polgár fogalma olyannyira tisztázatlan, hogy már szinte szándékosságot sejthetünk a fogalom homályba burkolása mögött.

Szubjektív véleményem az, hogy polgár mindenki, aki vállalkozik: aki önállóan kereskedelmi célra termel vagy kereskedik. A középkor vége felé (használjuk jobb híján az elfogadott korszakolást, habár szerintem a középkor még ma is tart) a brit nemesség körében is eléggé elterjedt a polgári foglalkozások űzése, vagyis a birkalegeltető civilizátorok ha grófok vagy hercegek voltak is címük-rangjuk szerint, minden más értelemben polgárok voltak.

A brit világbirodalom tehát birkákra és kalózokra épült. Később persze, amikor látták, hogy a mediterrán országok busás haszonra tesznek szert a meghódított tengerentúli területek közvetlen kirablásából, maguk is a gazdagodásnak e nem éppen gusztusos, de célra vezető módját választották. Érdekes elgondolkozni azon, hogyan alakult volna a brit birodalom sorsa, ha nyolcadik Henrik nem vész össze a pápával? Vajon rá tudták volna-e bírni valamelyik tévedhetetlen tiarást, hogy megváltoztassa a pápai bullát, amely a világot Spanyolország és Portugália között osztotta fel?

Az angolszászok tehát hozhattak a tengeren túlról aranyat, teát, fahéjat, szegfűszeget és avokádó-körtét, csak egyet nem: tüzelőanyagot. A sziget kopaszra volt legeltetve: amerre a szem ellát, csak fű és birka terem. A nyomorúság rávitte a derék angolokat, hogy az elviselhetetlenül büdös, ám könnyen, gyorsan bányászható kőszenet használják tüzelésre.

A láncreakció kezdőpontja az első kőszénnel üzemelő ipari méretű kohó felállítása volt. Szövőgép, gőzgép, gyorssajtó és a többiek robbanásszerűen terjesztették a hozzájuk kötődő életformát. Nem beszélek itt a kizsákmányolásról, gyárban eltöltött napi tizenhat órákról, gyermekmunkáról és a többi technikai civilizációs áldásról. Mindössze az életformaváltásról, amely végképp rabszolgává züllesztette az európai embert.

Mert a jobbágy, ha viszonylag nagy terheket is rakott rá a feudális rendszer (tized, kilenced, robotmegváltás – együtt körülbelül az összjövedelem 30%-a), az idejét jórészt maga osztotta be. Fölkelt, amikor bőgött e tehén, hogy enni kér, kapálás közben, ha úgy tartotta kedve, megpihent. Amikor nem volt munka a földeken – mert a növény nem kíván állandó gondozást – a ház körül dolgozgatott, télen meg egyszerűen nem tudott mást csinálni, mint az apró házi teendők elvégzése közben nagyokat aludni a kemencesutban. A szabad paraszt ezt a sajátos munkaerő-gazdálkodást még inkább tökélyre fejlesztette. A technika pedig magával hozta az órát, a gyári szirénát, a mások által keményen megszabott napirendet. Ez nem szabad embernek való. Az ókorban a legkeményebb rabszolgatartók bántak így a szolgáikkal. És ha az ottomán hadvezetéssel kapcsolatban említettem az aljasság kategóriáját, itt újra fel kell vetnem. Mert a rabszolga tudta magáról, hogy rabszolga. Állapotát ideiglenesnek és természetellenesnek tekintette. A civilizátorok által gyárakba kényszerített emberek viszont úgy tudják, hogy azért dolgoznak, hogy élvezzék a technika áldásait. Ezt a tudatot rabszolgatartóik minden rendelkezérükre álló eszközzel (főleg a sajtó áll rendelkezésükre) ébren tartják „önkéntes” szolgáikban, megtetézve két illúzióval. Az egyik a létbiztonság. Mert a biztos havi fizetés a fix megélhetés alapja. Egész addig persze, amíg fölöslegesként utcára nem kerül a munkaerejét részletfizetésért eladó technorabszolga. A másik – angolszász találmány ez is, csak az Amerikába szakadt angolszászoké – a „korlátlan lehetőségek” című illúzió, amely azzal kecsegteti a termelés rabszolgáit, hogy ők is lehetnek rabszolgatartók. Ez természetesen így is van: ha valakinek van elég pénze, összeköttetése a gazdasági és politikai élet prominens személyiségeivel, valamint szerencséje, valóban bejuthat a foglalkoztatottak közül a foglalkoztatók közé. A fent említett feltételek jórészével azonban a foglalkoztatottak elenyészően kicsiny hányada rendelkezik.

Nem feledkezhetünk meg az oktatás szerepéről sem.Ugyanis az oktató intézmények felelőssége a technikai mítosz eltejesztésében óriási. A „létező szocializmus iskolái változatos eszközökkel sulykolták a nebulókba, hogy az emberiség létének értelme és vágyainak netovábbja az kell legyen, hogy a technika segítségével „legyőzze a természetet”. De a többi kapitalista ország iskolarandeszere is a technika diadalának és mindenhatóságának hirdetésére épül. Mitológiai magasságokba emelkedett Watt, Stepenson, Edison meg a többi feltaláló. Sőt! Már-már a szentekkel kerültek egy kategóriába, hisz kanonizált legendák szólnak róluk. A láncreakció pedig egyre gyorsulón pörög. Ha a maghasadáshoz hasolnítjuk a folyamatot, a technika túllépte a „kritikus tömeget”. A robbanás történelmi mércével mérve percek kérdése.

A tömegtájékoztatás erről nem igazán vesz tudomást, piti politikai csatározások, pletykák és pénzügyek töltik ki a műsoridők nagy részét. A technikai fejlődést célként feltüntetni egyre kevésbé szalonképes, de az emberi boldogulás eszközeként igen. A hatvanas évek fejlődésmámora odavan. A scifiírók technicista álmai álmok maradtak. Sőt, az antiutópisták technikai jóslatai sem jöttek be. A technikai forradalom azonban veszélyes irányt vett. A komputertechnika tömeges elterjedése amennyire kényelmessé teszi az életet, olyan mértékben veszélyezteti az emberiség túlélését. Ha a technika ellenőrzése kicsúszik az emberi kézből, nincs mérlegelési lehetőség: a gép csak a betáplált paramétereket veszi figyelembe, a sajnálat, a szeretet és a többi érzelem nem szerepel a memóriájában. Ámbár ezek némely politikus agyából is hiányoznak. Valószínűleg ökonómiai okai vannak a dolognak: az érzelmek, ezek a bináris kóddal meglehetősen bonyolultan leírható, a formális logika alapján alig-alig modulálható információhalmazok megterhelik a memóriát

Általában minél primitívebb egy szerkezet, annál inkább ellenőrizhető. Ez azonban nem vonatkozik a komputertechnikára, amelynek legprimitívebb szerkezetei is olyan összetett és mélyreható speciális tudást igényelnek a felettük totális ellenőrzést gyakorolni kívánó embertől, amely nem szerezhető meg könnyen, gyorsan. A hétköznapi ember általában odáig jut el, hogy néhány szoftvert képes kezelni. Az, hogy a gép miért teszi ezt vagy azt, nem is érdekli. Márpedig aki nem ismeri az általa kezelt szerkezet működésmechanizmusát, és véletlenül az általa nem ismert tartományokba téved, óriási károkat tud okozni. Nem beszélve arról, ha egy eszközöket mozgató számítógép meghibásodik, és kezelői ennek ellenére úgy kezelik, mintha nem lenne hibás.

A technika végül körülzárja, befalazza, magába olvasztja az egyre tehetetlenebbé váló embert, aki már nem tud természeti lényként élni: gépek etetik, itatják, ruházzák, gépek adnak neki munkát és gondoskodnak szabadidejének eltöltéséről. Ha valami váratlan esemény megfosztja őt gépeitől, tehetetlenné válik: úgy érzi, üres lett körülötte a világ, és körülményei elviselhetetlenek. Épp ezést, ha válaszania kell a technika visszaszorulása és a természet pusztulása között, habozás nélkül, bár némileg rossz lelkiismerettel az utóbbit választja. És mert az ember, mint a legtöbb állat, csak a saját, keservesen megszenvedett tapasztalatain tud okulni, akkor kezdi majd menteni a természetet, amikor a technika már végképp felfalta, és az emberi életkörülmények emiatt válnak elviselhetetlenné.