Az erkölcs olyan, filozófiailag tisztázatlan és tisztázhatatlan fogalom, amelyre hatalmas apparátussal, egzakt fogalmakkal dolgozó tudományágat építettek. Ez jellegzetesen mitológiai típusú építkezés: egy mesebeli ősapára épülő birodalom.

Az európai kultúrkör erkölcsi elvárásai jórészt a zsidó – keresztény életmódnormákban gyökereznek. Szent Pál, Szent Ágoston és a többi ókorvégi és középkori moralista egy normális életfunkciókkal rendelkező embernek épphogy elviselhető, maximalista normarendszert állított fel, amelynek életmód tekintetében – a Biblia tanúsága szerint – maga Jézus Krisztus se tudott volna maradéktalanul megfelelni. Megjegyzendő: nem is akart. (Máté 11, 19 etc.) Ez a normarendszer sajátos függőségi viszonyt alakított ki a hívő ember és az egyház között. A hívő, ha normálisan akart élni, folyton vétkezni kényszerült. Vétkeit aztán meggyónta a papnak, aki feloldozást adott alóluk. Azzal, hogy a szeretkezést, az egyik alapvető emberi életfunkciót, az örömszerzésnek legfőbb forrását bizonyos, erősen korlátozott esetektről eltekintve bűnnek nyilvánította, az egyház rendkívül erős pszichológiai függőségtudatot alakított ki híveiben.

Ez nem feltétlenül rossz, hiszen a morál lényeges eleme az ember állati természetének háttérbe szorítása. Ezt a permanens bűntudattal rendkívül egyszerűen el lehet érni. Csakhogy az egyház egy idő után ugyanúgy maffiatermészetű csoportok kezébe került, ahogy bármely más, választáson alapuló államrendszer. (A katolikus egyházban kizárólag a pápát választották, de ez elég volt ahhoz, hogy kialakuljon az egymással tisztességes és tisztességtrelen eszközöket felhasználva versengő érdekcsoportok szövevénye.) És ez a bűnbocsátó cédulákkal üzletelő egyház már egyáltalán nem formálhatott jogot arra, hogy számonkérje híveitől az eredeti erkölcsi normák betartását. Köztudomású Luther, Kálvin, Servetus fellépése, ám az egyház reformációja félúton megállt. A végletes korlátozások megmaradtak, a bűntudat-keltés továbbra is a legfontosabb lélektani eszköz maradt, és a biblikus tanokat továbbra is a középkori egyházatyák félremagyarázataiban adták tovább. Nem csodálható, hogy az egyház a tömegek szellemi látókörének kitágulásával egyenes arányban vesztette el pozícióit a lélekpiacon.

A diktatúrák erkölcs prűd és dogmatikus, hiszen az erkölcsi megszorítások sokkal eredményesebben korlátozzák az alattvalók személyes szabadságát, mint bármilyen írott törvény, nem beszélve arról, hogy ezeknek betartását nem az adóhivatal és a titkosrendőrség ellenőrzi, hanem a szülők, rokonok, barátok, szomszédok; egyszóval az egész társadalom. Kivétel ez alól a kubai szocialista erkölcskódex, valamint a néhai Német Demokratikus Köztársaság, ahol az egyéb területen bevezetett jogfosztást a nemi erkölcs felszabadításával óhajtották kompenzálni.

Sokan erkölcsön máig kizárólag a nemi erkölcsöt értik, pedig ez csak egy apró részterülete az etikának, bár nagyon jelentős. A nemi élet íratlan törvényekkel való kordába szorítása meglehetősen praktikus okokkal magyarázható: azzal ugyanis, hogy az ember nősténye más állatokkal ellentétben bármikor kész a párzásra. Így mind a születésszabályozás, mind a vagyon öröklése szempontjából rendkívül fontos leszármazási rendszer megállapítása céljából szüksége volt a társadalomnak a házasság és a házastársi hűség intézményére. Ez az intézmény azonban a szexuális tevékenység örömszerzésre irányuló voltát teljesen figyelmen kívül hagyja. Ere a területre a legigazabb „a változatosság gyönyörködtet” szlogen. Csakhogy a delectanda varietas keresésének vannak elrettentő természetes akadályai, nem szükséges ezeket a „bűnös kapcsolat” lélektani koloncával súlyosbítani.

A házasság vagyonjogi vetületeinek semmi köze az erkölcshöz, a gyermekek felnevelésének kötelezettsége, amely a legkomolyabb erkölcsi parancs, lévén a fajfenntartás minden élőlény legfontosabb feladata – abszolúte nem köthető a ma Európában szokásos és hagyományos monogám házassági formához. Épp ezért hullanak szét a családok, atomizálódik a társadalom.

És akik ezen sírnak, és számonkérik a monogámia mindenáron történő megőrzését valamiféle magasabb rendű erkölcsiség nevében, azok valójában nem etikai problémákat feszegetnek, hanem azt a társadalommodellt próbálják ily módon konzerválni, amely nekik kényelmes állásokat, biztos jövedelmet nyújt. No és persze ezzel együtt lehetőséget is nyújt arra, hogy az általuk oly vehemensen védett erkölcsi szabályokat megszegjék.

Az erkölcs elsődleges mozgatója a gazdasági érdek. Minden más magyarázat fikció, a jóllakottak játéka fölösleges gondolatokkal. A ma érvényes erkölcsi szabályok mind a magántulajdon védelmét célozzák: védik az élet, a szerelem, a vagyon, amunka magántulajdonát. Végül is ezeknek védelme nagyon szép és üdvösnek mondható gazdaságpolitikai koncepció, csak a körülötte lebegő, magasabb szempontokra, örök emberi értékekre hivatkozó töltelékszöveg hányingerkeltő kissé. De hát egy mítoszt nem szabad lecsupaszítani, mert ha kiütköznek alóla a tények, sokkal rondább lesz, mint mesébe és ködbe öltöztetve volt, és az emberek nem tudnak benne hinni, hiába szeretnének.