A demokrácia régi álma az európai embernek. Köztudott, hogy Athénban egy ideig ez a népuralomnak nevezett államforma uralkodott. A démosz, a nép választott vezetői révén gyakorolta a hatalmat. Persze ahhoz, hogy valaki az uralkodó néphez tartozzon, szabad belvárosi lakosnak kellett lennie. A külvárosiak, illetve a kapcsolt községek lakói nem rendelkeztek választójoggal. A nők és a rabszolgák sem. Ha ezt figyelembe vesszük, kiderül, hogy a demokrácia intézményét az athéni felnőtt lakosságnak kevesebb mint egynegyede gyakorolta. Rómában már kiterjedtebb volt az intézmény: ott a köztársaság fénykorában a város felnőtt lakosságának majdnem negyven százaléka választó és választható volt. Hogy mégis mindig ugyanabból a körből kerültek ki a választottak, annak egy nagyon súlyos oka volt. A pénz, természetesen. A különböző gazdasági érdekcsoportok egy szűk körből válogatták képviselőiket, és nem hagyhatták, hogy holmi jöttment, ágrólszakadt néptribun kiszorítsa bármelyiket is a szenátusból. A köztársaság kori Róma politikai életében nagyszerűen nyomon követhető a maffiacsaládok harca, a különféle érdekszövetségek kötése és felbomlása. És ha végigtekintünk a demokráciák történetén, Athéntól akár a 2006-os Budapestig, azt kell látnunk, hogy a pluralista demokráciákban törvényszerűen bekövetkezik a politikai élet elmaffiásodása. A hivatásos politikus mint intézmény szorosan kötődik az őt pénzelő érdekszövetséghez. Az angolok az ilyen, akaratát politikai eszközökkel megvalósítani igyekvő gazdasági csoportot finoman „lobby”-nak becézik.

A demokrácia lényege a szabad választás, ez pedig a következőt jelenti: a mindegy milyen érdekcsoport által finanszírozott politikus úgynevezett választási kampány során igyekszik hatásosabban hazudni, mint a más érdekkörök által üzemeltetett politikusok. Megpróbálja elhitetni a választópolgárokkal, hogy ő az az ember, aki minden gondjukat egy személyben és egycsapásra képes megoldani. Akinek ezt elhiszik, az meghatározott ideig gyakorolhatja a hatalmat, miközben ígéreteit kötelező érvényűen elfelejti, lévén hogy neki elsősorban a mögötte álló érdekszövetséget és nem a választókat kell szolgálnia.

A politikusok hordákban járnak: az ilyen hordát pártnak nevezik. A párt, mint a neve is mutatja, a társadalomnak egy specifikus része, amelyben a politikáról és a világról megközelítően azonos nézetet valló emberek tömörülnek. A párt működési mechanizmusa ugyanaz kicsiben, mint a társadalomé nagyban, tehát itt működik az elsődleges politikai kontraszelekció: a pártban az jut hatalomra, akinek a legnagyobb a hangja, a legerőszakosabb a fellépése, valamint a legerősebb érdekcsoport áll a háta mögött. Az érdekcsoportok szelekciós szerepe döntő: ők ugyanis tudatosan választják a legerőszakosabb egyéneket, hiszen ők nyújtják a legtöbb reményt arra, hogy a csoport érdekeit a többiek letronfolása által érvényre juttatják. A pártn belüli ígéretek beváltására mégannyira sem kerül sor, mint a teljes társadalmat megmozgató választáson tett ígéretekére, ugyanis a párttag világnézeti elkötelezettsége és a csordaszellem okán akkor is ragaszkodik pártjához, ha azt nem az általa eszményinek tartott módszerekkel vezetik.

Rendkívüli esetekben, amennyiben a pártstruktúra eléggé szilád, a különféle érdekcsoportok kifejezetten gyenge, netán abszolút becsületes embereket is hatalomra segítenek, akiknek személye a tájékozatlan tömeg előtt garanciának tűnhet a párt redeti célkitűzéseinek megvalósítására, majd a vezetőnek a háttérből történő óvatos manipulálásával érvényesítik érdekeiket. Ezt hívják sokfelé liberális demokráciának.

A politika mitológiájának egyik legfontosabb szereplője az ellenség. Az ígéretek be nem váltásának oka nem lehet más, mint az ellenség mesterkedése. Az ellenség tehet minden bajról, az ellenség soha nem alszik, volt, van, lesz, és minden hű állampolgár/párttag/katona/stb. legfőbb hazafias/elvtársi/bajtársi kötelessége az ellenség legyőzése, kiirtása, eszméinek kitörlése az emberiség enlékezetéből. A leghasznosabb a belső ellenség. Őrá legyőzetése után is rá lehet kenni a bajokat, hiszen vezette, vagy legalább megpróbálta vezetni az országot/települést/pártot etc. épp ezért ő az oka az eladósodásnak, az inflációnak, a rossz külkapcsolatoknak, a nyomornak, a háborúnak és az ebadó emelésének. Az ellenség létével lehet indokolni a demokrácia kilengéseit a diktatúra irányába. Az ellenség tartja életben a világ legnagyobb iparágát, a hadiipart. Természetesen azért kell annyi magas technikai színvonalat képviselő fegyever, hogy az ellenséget fenyegessük vele. Ha éppen nem lehet beszerezni egy aktív ellenséget, hát akkor a potenciális ellenség kedvét kell elvenni attól, hogy bennünket fenyegessen. (ezt az iraki háború előtt tíz évvel írtam, ne keressünk hát feleslegesen párhuzamokat)

A hadiipar megszüntetése az ipari civilizációra épült gazdasági rendszerek totális összeomlását jelentené. Az ipari civilizáció továbbélésének, a fejlődés fenntartásának egyetlen lehetősége a készülődés új, nagy háborúkra. A háborús készülődés pedig óhatatlanul háborúba is torkollik. Miután a haditechnika már több mint fél évszázada képes elpusztítani a Föld bioszférájának túlnyomó részét, és benne az emberiséget, a totális háború óriási lehetőséget kínál a természetnek, hogy önmagát átépítve újabb sok millió éves kísérletbe fogjon.

Ez magyarán szólva azt jelenti, hogy a jelenlegi civilizáció huzamos fennmaradása óhatatlanul a pusztulásához vezet. Ne tévesszen meg senkit a kialakulni látszó egypólusú világ. Az emberi társadalom kezdeteitől fogva kétpólusú, mint ahogy az anyag minden mozgó, működő szerveződése is az. Anyag-antianyag, erő-ellenerő, pozitív-negatív pólus, hím-nőstény, kormánypárt-ellenzék mind ugynannak a jelenségnek különböző szinteken létrejövő megnyilvánulásai. Nincs egypólusú vagy három- és többpólusú világ. Minden szerveződés a két pólus felé egyszerűsödik vagy bővül. Az egy pólus az eszményi nyugalom, a halál állapota.

Tehát ellenség van, volt, lesz. Ezzel kapcsolatosak olyan szakrális kifejezések, mint haza, nemzet, lobogó, világnézet, isten, király stb. Ezek közül a hazát emelném ki csupán, amelynek meghatározását nem tudom legfeljebb megpróbálom adni, mivel fogalmilag olyannyira bizonytalan, hogy kizárólag érzelmi szempontból megközelíthető. A haza fogalma a legerősebb társadalmi tabuk egyike. Ha bárki megkérdőjelezi alapvető politikai-társadalmi jelentőségét, azonnal nekiesenek a politikusok, ez esetben kivételesen az „egyszerű nép”-pel egyetértésben. A „veszélyben a haza!” szlogen olyan reflexeket indít el a népesség többségében, amelyek kikapcsolják a józan megfontolást, az ész korlátait, és ráveszik a tömeget arra, hogy politikusait rendkívüli hatalommal ruházza fel, a mögöttük meghúzódó ipari lobbyk ellenőrzéséről mondjon le, sőt önként ajánlja fel fiainak életét és vérét. Holott a haza az ilyen szövegek elhangzásakor rendszerint nincs veszélyben, ugyanis a haza, a többé-kevésbé azonos nyelv, a hasonló étkezési és szeretkezési szokások, a megszokott formájú dombok, völgyek és szántóföldek, a kulturális hagyományok összessége – sokkal nehezebben kerül veszélybe, mint az állam. Csakhát arra a jelszóra, hogy „veszélyben az állam!”, a tömegek nem ajánlanak fel semmit. Épp ezért kiélezett helyzetekben a haza az állam szinonimájává lép elő.

Van egy hangulatos demokratikus duma, ez a „szükséges rossz”. Főleg adóemelések, valutaleértékelések, munkahelymegszüntetések és a hadiköltségvetés növelése idején alkalmazzák, abban a reményben, hogy így a nép kevesebbet morog, és netán a következő ciklusra is megválasztja a kemény elvonásokkal élő kormányt.

A demokrácia legszentebb vallási szertartása az úgynevezett szavazás, amelynek alkalmával a felnőtt népesség egy része a szertartáshelyeken található dobozokba cédulákat dob be, amelyeken megjelöl egy vagy több nevet. Ettől függ a politikusok karrierje és a demokrácia jövője. És ettől rossz a demokrácia, hisz Hitlerre annak idején harmincötmillió német szavazott demokratikusan. Ez a szituáció – a diktátor szavazás útján történő hatalomra segítése – a történelem bármely pillanatában, bármelyik országban megismétlődhet.