ÉSZAK – DÉL

A világ jelenlegi állapotában nem alkalmas arra, hogy általánossá váljék benne a jóléti társadalomnak nevezett államberendezkedés. A jóléti társadalom ugyanis oly módon jön létre, hogy a fogyasztási javakat a világ egy szűk területén felhalmozzák, és az ott élők nagy többségének rendelkezésére bocsátják. Ebben hasonlít a megálmodott kommunizmushoz. A létező szocializmushoz pedig abban, hogy a rablási folyamatokat totalitárius gépezet irányítja. Csakhogy ebben az esetben nem az állam a rendszergazda, hanem a különféle államok feletti gazdasági szervezetek, amelyeknek részét képezik a belülről demokratikus felépítésű államok hatalmi apparátusai is. Ez az elsődleges oka annak, hogy az indusztriális korszak vége felé kialakult a hármas tagolódású világrendszer.

Az alapvető ellentét az első és a harmadik világ között feszül: a harmadik világ ugyanis, amióta kitört a politikai függőségből, egyfolytában arra törekszik, hogy a gazdasági függőségből is kitörjön. Ennek legnagyobb, úgyszólván leküzdhetetlen akadálya, hogy az első világ jóléte a második és harmadik világ gazdasági függőségén alapszik. A harmadik világ felemelkedése tehát a jóléti társadalom pusztulását jelentené, ami nagyobb összefüggésekben a világ politikai reőcentrumainak átrendeződését, a gazdasági viszonyok gyökeres átalakulását, végső soron az európai görög – keresztény – zsidó kultúrkör elhalását eredményezné. Ez az átalakulás végbemehet háborúval vagy anélkül, bár az utóbbi lehetőség merőben valószínűtlen. Az úgynevezett „fejlődő országok” - amelyeket azért neveznek így, mert nem fejlődnek – egy újabb hidegháború kialakításával próbálják zsarolni az első világot. Az „Ugocsa non coronat” elve alapján nemzetközi fórumokon rendre meghiúsítják a gyér nemzetközi próbálkozásokat az ökológiai katasztrófa elkerülésére, ezzel siettetik a fogyasztói társadalmak intenzív válságának kialakulását. Az utóbbi években durvább eszközökhöz is nyúlnak, az első világot terroristák fenyegetik. Ezt a demokráciák vezető politikusai arra használják fel, hogy egyrészt megnyirbálják a demokratikus szabadságjogokat, ami által a demokráciák a diktatúra felé konvergálnak; másrészt arra használják, hogy ennek ürügyén háborúkat indítsanak a harmadik világban. Mivel már finomabb diplomáciai és titkosszolgálati módszerekkel nem sikerül, ezzel igyekeznek kézben tartani és megfékezni a harmadik világ vezető rétegét. Ez valószínűleg időlegesen sikerül is, egészen addig, amíg más okok miatt válságba nem kerül a fogyasztói világrendszer. A harmadik világot egyelőre képes féken tartani az első, az adósrabszolgaság jól bevált eszközével. Ahogy a szabad munkás mindig egy pesóval többet költ a munkaadó boltjában, mint amennyi a fizetése, ugyanígy a harmadik világbeli államok, megszabadulva gyarmati függőségeiktől, önálló létükhöz állandó kölcsönöket kapnak, amelyeknek visszafizetési kényszere a nemzetközi pénzvilág szervezeteitől teszi függővé őket, gazdasági és politikai vonatkozásban egyaránt. A varázsige a harmadik világ féken tartására a „pénzügyi stabilitás”. Ezzel a samanisztikus ráolvasással, olyan kultikus szavak szertartásszerű felemlegetésével, mint „államcsőd”, „hitelképesség”, adósságszolgálati megbízhatóság”, egészen addig meggátolhatók a harmadik világ kitörési kísérletei, amíg az ide sorolt országok bürokráciái elfogadják a dolláron alapuló nemzetközi valutarendszert. Abban a pillanatban, ahogy felső rétegeik számára nem nyújt elfogadható alternatívát az első világ fogyasztói rendszerébe történő személyes integrálódás, kiderül, hogy ez az egész csak játék pár ezer tonna papírral és pár millió gigabájt virtuális memóriával. A harmadik világ, adósságvisszafizetésének egyöntetű felmondásával, egy pillanat alatt összedöntheti a fogyasztói jellegű társadalmak kiszolgálása céljára felépített gazdasági rendszert. Ennek tudatában van az első világ nemzetek fölötti gazdasági apparátusa, és tudatában van a jóléti államok bürokráciája is. A diplomáciai és titkosszolgálati manővereken és helyi háborúk kirobbantásán kívül azonban nincs más eszközük, és ha egy pillanatra meggyengül valahol az általuk szőtt háló, szét fogják szaggatni a harmadik világbeliek. Tehetik ezt annál könnyebben, hisz az első világ erősödső válságának egyik döntő következménye a haditechnika harmadik világbeli exportjának fokozása, talán magyarázni sem kell, miért.

A második világ szerepe és helye minden szempontból mediális: a harmadik világ az elsőhöz sorolja, különösen most, amikor a térség államainak egy része már az EU tagja – és általában ellenséges érzülettel vieltetik a második világ országai iránt. Olyan vetélytársat és ellenséget lát bennük, amelytől segítség nem várható, ugyanakkor társadalma fogyasztói típusú, tehát hozzjárul a harmadik világ szegénységben tartásához. Az első világ kínos zavarban van a második világ megítélésében: nagyon szívesen látja a mérsékelten megerősödött, konszolidált polgári demokráciaként működő volt szocialista országokat mint iparának felvevő piacát, ugyanakkor még most is, amikor egy részük már belülről szagolja az EU-t, ódzkodik attól, hogy ezeket a nyugat-európai szemmel épphogy félig civilizáltnak tekinthető, nemzetiségi problémákkal küzdő államokat egyenrangú félként, mint az első világ teljes jogú tagját kezelje – hiszen ez azt jelentené, hogy lényegesen ki kell terjeszteni a jóléti berendezkedés határait, és félő, hogy ezt az első világ szolgálatára kialakított világrend nem fogja elviselni megrendítő válság nélkül.

Ha a bozótnégerek felesleges tagjai a jelenlegi világrendszernek, mert lehetetlen őket kulturált módon kizsákmányolni, a második világ még inkább felesleges, ugyanis az első és a harmadik világ ebben a rendszerben több évtizedig a második világ szinte teljes figyelmen kívül hagyásával vett részt, és a rendszer ilyen formában működőképes volt. A második világ belépése szükségképpen működési zavarokat okoz a rendszerben. Ezeket az első világ nehezen tolerálja, a harmadik pedig egyáltalán nem. Valószínűleg ebből alakulnak ki a közeljövő legveszedelmesebb válsággócai.