
	A pisztoly, amely eldöntötte a világháborút VÉGE A GUTENBERG-GALAXISNAK. Szegény McLuhan Marshalltól ezt az egy mondatot idézik folyton. Írt pár ezer oldalt, ez marad meg belőle. Ez se igaz. Illetve csak olyan formában igaz, hogy a kilencvenes évek elejére az ólombetűs magasnyomtatás helyét átvette a síknyomás, számítógépes előkészítéssel, fotótechnikai rögzítéssel. Szóval már nem az ötszáz éves módszerrel készülnek a könyvek. De készülnek. Persze, hogy milyenek, az más kérdés. Ma aki nem mesél hülyeségeket, az mindenáron ismeretterjeszteni akar. Méghozzá olyan ismereteket óhajt terjeszteni, amelyekkel ő sincs egészen tisztában. Ezen kívül még létezik valami, amit szépirodalomnak hívnak. A köztudatban erről az él, hogy néhány bolond egymásnak írogat érdektelen és érthetetlen baromságokat. Ezt nem érdemes cáfolni, mert akié a fenti vélemény, az a cáfolatot se olvassa el, és ha netán idézik neki a tévében, akkor csak legyint: hát nem egymásnak írnak a barmok? Hiszen értelmes ember nem olvassa őket: én sem olvasom! Hát cáfolat helyett inkább meséljük azokat a baromságokat. Volt egyszer egy fiatal író. Mivel sajnos ebből a hivatásból már a huszadik század elején sem lehetett megélni, a tehetséges ifjú tudósító lett egy angol napilapnál. Épp jókor, mert javában dúlt az utolsó búr háború. - Kapsz egy tiszti egyenruhát, Winston - mondta a kedélyesen pofaszakállas főszerkesztő -, aztán irány Dél-Afrika! Kemény, ámde hazafias tudósításokat kérek! Az ifjú Churchill hetykén félrecsapta a fején a tányérsapkát, és elhajózott a háborúba tudósítani. Jöttek is az írások, de inkább tárcanovellák és karcolatok voltak, mint komoly politikai tartalommal megtöltött, tárgyszerű tudósítások. - Több vért kérek! - telegrafálta a pofaszakállas főszerkesztő - Többet a búrok rémtetteiről! Menjen közelebb az eseményekhez! - Egye fene, közelebb megyünk! - csapta a sarokba a gombóccá gyűrt táviratot az ifjú tudósító. Felült egy vonatra, amely egyenest a tűzvonalba tartott. A fiatal főhadnagy komoly haditudósítóhoz méltatlan álmodozásba merült, amikor egyszercsak felvisítottak a fékek, és a vonat megállt. - Maradjatok csak! - mondta Winston a társainak - Előremegyek, megnézem, mi történt! Gondosan magához vette az aranyhegyű töltőtollat, a jegyzetfüzetet, és leugrott a sínek mellé. A nehéz tiszti pisztolyt otthagyta az ülésen. A mozdony mellett egy búr tiszttel találta szemben magát. A búrnál volt pisztoly, és kifogástalan angolsággal tudatta hősünkkel, hogy ezentúl tekintse magát fogolynak. Winston Churchill elátkozta magát, amiért nem hozta el a pisztolyát. Jó lövő volt, gyors is; bizonyára lelőtte volna a búrt. Így viszont egy kicsit közelebb került az eseményekhez, mint szerette volna. A búrok találták fel a koncentrációs tábort, ahol embertelen körülmények között tartották a hadifoglyokat. Winstonnak valami csoda folytán megmaradt a tolla és a jegyzetfüzete. Feljegyzett mindent, amit látott és tapasztalt, aztán az első adandó alkalommal megszökött. Borzasztó nélkülözések és iszonyatosan romantikus körülmények között visszajutott az angolokhoz. Hazaküldték, Londonban megírta fogságának és szökésének történetét. Ekkora siker a Pickwick Klub óta nem volt Angliában. A szerzőt lovaggá ütötték, bejutott a parlamentbe, és onnan már szinte egyenes útja volt élete meghatározó pillanatáig, amikoris kiállt az ország elé, és bejelentette, hogy Britannia megállítja Hitlert. - Nem ígérhetek mást - mondta, nem politikushoz, inkább íróhoz illőn -, mint vért, verítéket és könnyeket. De győzünk! Blood, sweat and tears - ezt nem fogadták volna el mástól. De az ő szavának hitele volt. Mert tudták, hogy író komolyan nem hazudik. Ja, majd elfelejtettem: azt a búr tisztet, aki elfogta Churchillt, és ezzel elindította a folyamatot, amelynek vége a fasizmus bukása lett - Ian Smutsnak hívták. Ő volt a Dél-Afrikai Köztársaság miniszterelnöke a második világháború alatt, és nagyrészt neki köszönhető, hogy a fasizmus nem hódított tért Afrikában. Ezt a történetet először Lénard Sándornál olvastam, aki a hiányzó tárgyakról mesélt. Aztán Churchillnál. Hogy mi lett volna, ha nem felejti a kocsiban a pisztolyát. Tényleg, mi is? ...Ne mondja nekem senki, hogy a világ sorsát nem az irodalom és a művészetek határozzák meg. Aki nem ír, vagy legalább nem olvas szépirodalmat, az csak negatív nyomot tud hagyni a világtörténelemben. Hitler szakbarbár volt, ahogy Lenin is. Csak politikamódszertant tudtak írni (Mein Kampf és Sto gyélaty). Hável, Göncz és Julius Nyerere a politika gyakorlatába próbálták átvinni az irodalom közvetítette morált. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. De a szépirodalom közvetett hatása sokkal nagyobb. Például a legelvetemültebb pénzügyi haramia, sőt az utolsó bankigazgató is tisztában van azzal, hogy mit énekelt Medveczki Medve úr Malackától hazafelé menet, amikor meglátta az első hópelyheket. Továbbá a legelvadultabb politikai államtitkár is tudja, ki mondta azt, hogy to be or not to be, that is the quaestion... A becsületes kétkezi munkásokról már nem is beszélek, mert ők is néznek Walt Disneyt a tévében. Végülis szegény jószándékú mikiegerész nagy szolgálatot tett az egyetemes kultúrának, mert munkatársainak szellemesen bárgyú átiratában azok is hozzájutnak az írók meséinek töredékeihez, akiknek egyébként az a véleményük az irodalomról, hogy mit érdekelje őket az a sok baromság, amit néhány bolond írogat egymásnak.

A pisztoly, amely eldöntötte a világháborút

VÉGE A GUTENBERG-GALAXISNAK.

Szegény McLuhan Marshalltól ezt az egy mondatot idézik folyton. Írt pár ezer oldalt, ez marad meg belőle. Ez se igaz. Illetve csak olyan formában igaz, hogy a kilencvenes évek elejére az ólombetűs magasnyomtatás helyét átvette a síknyomás, számítógépes előkészítéssel, fotótechnikai rögzítéssel. Szóval már nem az ötszáz éves módszerrel készülnek a könyvek. De készülnek. Persze, hogy milyenek, az más kérdés.

Ma aki nem mesél hülyeségeket, az mindenáron ismeretterjeszteni akar. Méghozzá olyan ismereteket óhajt terjeszteni, amelyekkel ő sincs egészen tisztában. Ezen kívül még létezik valami, amit szépirodalomnak hívnak. A köztudatban erről az él, hogy néhány bolond egymásnak írogat érdektelen és érthetetlen baromságokat.

Ezt nem érdemes cáfolni, mert akié a fenti vélemény, az a cáfolatot se olvassa el, és ha netán idézik neki a tévében, akkor csak legyint: hát nem egymásnak írnak a barmok? Hiszen értelmes ember nem olvassa őket: én sem olvasom!

Hát cáfolat helyett inkább meséljük azokat a baromságokat.

Volt egyszer egy fiatal író. Mivel sajnos ebből a hivatásból már a huszadik század elején sem lehetett megélni, a tehetséges ifjú tudósító lett egy angol napilapnál. Épp jókor, mert javában dúlt az utolsó búr háború.

- Kapsz egy tiszti egyenruhát, Winston - mondta a kedélyesen pofaszakállas főszerkesztő -, aztán irány Dél-Afrika! Kemény, ámde hazafias tudósításokat kérek!

Az ifjú Churchill hetykén félrecsapta a fején a tányérsapkát, és elhajózott a háborúba tudósítani. Jöttek is az írások, de inkább tárcanovellák és karcolatok voltak, mint komoly politikai tartalommal megtöltött, tárgyszerű tudósítások.

- Több vért kérek! - telegrafálta a pofaszakállas főszerkesztő - Többet a búrok rémtetteiről! Menjen közelebb az eseményekhez!

- Egye fene, közelebb megyünk! - csapta a sarokba a gombóccá gyűrt táviratot az ifjú tudósító.

Felült egy vonatra, amely egyenest a tűzvonalba tartott. A fiatal főhadnagy komoly haditudósítóhoz méltatlan álmodozásba merült, amikor egyszercsak felvisítottak a fékek, és a vonat megállt.

- Maradjatok csak! - mondta Winston a társainak - Előremegyek, megnézem, mi történt!

Gondosan magához vette az aranyhegyű töltőtollat, a jegyzetfüzetet, és leugrott a sínek mellé. A nehéz tiszti pisztolyt otthagyta az ülésen.

A mozdony mellett egy búr tiszttel találta szemben magát. A búrnál volt pisztoly, és kifogástalan angolsággal tudatta hősünkkel, hogy ezentúl tekintse magát fogolynak.

Winston Churchill elátkozta magát, amiért nem hozta el a pisztolyát. Jó lövő volt, gyors is; bizonyára lelőtte volna a búrt. Így viszont egy kicsit közelebb került az eseményekhez, mint szerette volna. A búrok találták fel a koncentrációs tábort, ahol embertelen körülmények között tartották a hadifoglyokat. Winstonnak valami csoda folytán megmaradt a tolla és a jegyzetfüzete. Feljegyzett mindent, amit látott és tapasztalt, aztán az első adandó alkalommal megszökött. Borzasztó nélkülözések és iszonyatosan romantikus körülmények között visszajutott az angolokhoz. Hazaküldték, Londonban megírta fogságának és szökésének történetét. Ekkora siker a Pickwick Klub óta nem volt Angliában. A szerzőt lovaggá ütötték, bejutott a parlamentbe, és onnan már szinte egyenes útja volt élete meghatározó pillanatáig, amikoris kiállt az ország elé, és bejelentette, hogy Britannia megállítja Hitlert. - Nem ígérhetek mást - mondta, nem politikushoz, inkább íróhoz illőn -, mint vért, verítéket és könnyeket. De győzünk!

Blood, sweat and tears - ezt nem fogadták volna el mástól. De az ő szavának hitele volt. Mert tudták, hogy író komolyan nem hazudik.

Ja, majd elfelejtettem: azt a búr tisztet, aki elfogta Churchillt, és ezzel elindította a folyamatot, amelynek vége a fasizmus bukása lett - Ian Smutsnak hívták. Ő volt a Dél-Afrikai Köztársaság miniszterelnöke a második világháború alatt, és nagyrészt neki köszönhető, hogy a fasizmus nem hódított tért Afrikában.

Ezt a történetet először Lénard Sándornál olvastam, aki a hiányzó tárgyakról mesélt. Aztán Churchillnál. Hogy mi lett volna, ha nem felejti a kocsiban a pisztolyát. Tényleg, mi is?

...Ne mondja nekem senki, hogy a világ sorsát nem az irodalom és a művészetek határozzák meg. Aki nem ír, vagy legalább nem olvas szépirodalmat, az csak negatív nyomot tud hagyni a világtörténelemben. Hitler szakbarbár volt, ahogy Lenin is. Csak politikamódszertant tudtak írni (Mein Kampf és Sto gyélaty).

Hável, Göncz és Julius Nyerere a politika gyakorlatába próbálták átvinni az irodalom közvetítette morált. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. De a szépirodalom közvetett hatása sokkal nagyobb. Például a legelvetemültebb pénzügyi haramia, sőt az utolsó bankigazgató is tisztában van azzal, hogy mit énekelt Medveczki Medve úr Malackától hazafelé menet, amikor meglátta az első hópelyheket. Továbbá a legelvadultabb politikai államtitkár is tudja, ki mondta azt, hogy to be or not to be, that is the quaestion...

A becsületes kétkezi munkásokról már nem is beszélek, mert ők is néznek Walt Disneyt a tévében. Végülis szegény jószándékú mikiegerész nagy szolgálatot tett az egyetemes kultúrának, mert munkatársainak szellemesen bárgyú átiratában azok is hozzájutnak az írók meséinek töredékeihez, akiknek egyébként az a véleményük az irodalomról, hogy mit érdekelje őket az a sok baromság, amit néhány bolond írogat egymásnak.