KÖRNYEZET

Hiába hiszi az ember magát a világ urának, a világnak csak egyik – kétségkívül lényeges – alkotóeleme. A természet egészen egyszerűen spontán szemberöhögi az emberiség nagy természetátalakító törekvéseit. A monumentális völgyzáró gátak környékén apró földrengések keletkeznek: lassan de biztosan pusztítják a gát alapját. A természetnek van ideje. Egy-kétszáz év alatt szépen szétrázza a gátat, az egyszer csak nem bír ellenállni a ránehezedő víz nyomásának – és az emberek majd szörnyű katasztrófaként élik meg a romboló áradást, pedig valódi őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen monstrum tövében telepedjen le.

Ha öntözőcsatornákkal ellopják egy folyó vizét, a sivatag lassan terjedni kezd, és a szélhodta homok beeszi magát a korábban talán állattartással elég jól hasznosítható kultúrtájba – és ötven év múltán kiszáradt csatornamedrek, fekete facsonkok jelzik, hogy itt valaha az ember a kommunizmusépítés büszke mámorában legyőzte a természetet.Ráadásul a folyó sem folyik újra a régi mederben, hanem nagy sós mocsarat képezve elterül a pusztán, hogy azután a homok alatt, az emberek által hasznosíthatatlanul lopja vizét a tengerbe, ahova eredetileg indult.

Az ember szereti a meleget. Ebből kifolyólag rengeteg fosszilis szenet éget el, részint gáz, részint olaj, részint kő alakjában előhozva a föld alól. A széndioxid feldúsulása a légkörben sép lassan visszaállítja a szén-, olaj- és földgáztelepek keletkezése előtti állapotokat. A nagy széndioxid-koncentráció a növények fejlődésének kedvez. Az ember mérges gázokkal és erdőirtással kontraszelektálja a növényzetet, így optimális feltételeiket szinte bizonyosan azok a növények használják ki majd, amelyeknek az ember nem tudja hasznát venni. Ráadásul emelkedik a légkör hőfoka, ezzel együtt az óceánok szintje. Hatalmas civilizált területek víz alá kerülése várható. Sivatagok alakulnak ki az embernek kedvező éghajlatú kultúrtájak helyén, az időjárás szélsőséges lesz, a viharok gyakoribbak: a természet az ember számára kedvezőtlen meteorológiai viszonyokat alakít ki a Földnek szinte minden szárazföldjén.

Technikájának mérgező melléktermékeit az ember a vizekbe önti. Újabb kontraszelekció, amely azokat az organizmusokat válogatja ki, amelyek immunisak a mérgekre, vagy fel is használják őket szervezetük felépítéséhez.

Nem katasztrófa, ami következik ebből, mindössze átalakulás. Hogy ez az átalakulás az emberek tömeges pusztulásával jár együtt – az a természetnek nem sokat számít. Egy a fontos: hogy a légkörben lebegő fölös széndioxidból ismét növény, majd fosszilis kőzetzárvány legyen, hogy a mérgek ismét semleges kőzetek alkotóelemeivé váljanak: egyszóval megteremtődjék újra a nagy körforgás optimális élettere. Az ember, ha még marad belőle példány, szépen leszokik a fűtésről, a közlekedésről, a kohászatról és a műanyagok előállításáról, és megpróbál együtt élni a természettel, amelynek icsiny erői is nagy veszedelmet jelentenek számára. A nukleaáris energia fokozott felhasználása megindíthat bizonyos mutációs folyamatokat, amelyeknek következményei beláthatatlanok, vagy legalábbis nem merjük belátni őket.

Ha bárki ezek után azt vetné a szememre, hogy vészmadárként huhogok, hogy a dolgoknak a rosszabbik oldalát keresem, hogy pesszimista vagyok – ám nézzen körül. Vegyelemezze a vizet, amit iszik, a levegőt, amelyet beszív; tekintse át az utolsó ötven év időjárási méréseredményeit, nézze meg, hogy mely növényfajok pusztultak ki, és melyek terjedtek el nagy területeken ez idő alatt: hasonlítsa össze a térképeket, mennyivel nagyobbak a sivatagok ma, mint ötven évvel ezelőtt. Ha minderre veszi a fáradságot, utána azt fogja mondani rólam: ez az ember javíthatatlan optimista.